Egyszer a buszpályaudvaron vártam egy távolsági buszra. Hideg ősz volt odakint. Esett az eső. A buszom ötven perc múlva indult volna. Leültem egy székre a váróteremben, elővettem a telefonomat, és elkezdtem böngészni az interneten. Mellettem volt egy üres szék, és egy energikus idős hölgy ült rá. Futólag beszélgetni kezdtünk, mivel láthatóan beszélgetni akart valakivel.
A beszélgetés a közhelyes időjárással kezdődött.
Folytattam a beszélgetést. A nagymama nagyon beszédes volt, mesélt magáról és az életéről. Az idős asszony mesélt nekem az életéről. Elmesélte, hogyan égett le a faháza. A ház elég nagy volt két családnak. Az idős asszony az egyik részben lakott, a nem dolgozó család pedig a másikban.
Egy éjszaka tűz ütött ki a fél családi házban, és átterjedt a nagymamám oldalára. Nagyanyámnak sikerült megmenteni az iratokat, a pénzt és néhány ruhát.
A ház porig égett, hála Istennek senki sem halt meg. Az eset után a nagymamám a lányához ment a városba. Egy hétig nála maradt. A veje nem szólt neki semmit. Egy héttel később a lánya azt mondta reggelinél: „Anyu, te horkolsz és horkolsz!”.
Amíg a lánya és a veje dolgozott, a nagymama összeszedte egyszerű holmiját, és elment. Aztán könnyek szöktek a szemébe. Letörölte őket. „Egyedül neveltem fel. Elvégezte az iskolát és az egyetemet.
Segítettem neki lakást venni a városban. Segítettem neki felnevelni az ikerunokáit” – mondta a nagymamám. „Gombócot éreztem a torkomban. Az idős hölgyhöz fordultam: „Hol lakik most?”. A nagymama így válaszolt: „Visszatértem a falumba. Egy üres házba költöztem. Ott lakom.
Nekem sincs sok mindenre szükségem.” Gondolkodás nélkül felírtam a nagymama címét. Hazamentem, és beszámoltam a feleségemnek a találkozásról. Éppen akkor volt egy problémánk; dadát kerestünk a gyermekünknek. Némi vita után úgy döntöttünk, hogy az idős hölgyet befogadjuk a házunkba. Most már van tető a feje fölött, nekünk pedig van egy szerető nagymamánk.
