“Kérem, segítsen. Már 6 éve vagyok egy sráccal, és egy éve jegyben járunk. Ez idő alatt már több esemény is volt a családjában, mint esküvő, keresztelő, leendő apósok kerek házassági évfordulója… és mindenhol csak magunkat kértük fel, a gyerekeim nélkül (akiket mindenki ismer). Ők már lényegében tinédzserek, már tudják, hogy Márk családjában nem tisztelik őket. Mindketten szabadnaposak, amikor ezek az események zajlanak! Teljesen nyugodtan jöhettek volna velünk, ha meghívják őket. Csalódott vagyok emiatt, és legutóbb azt mondtam a vőlegényemnek, hogy én itthon maradok, menjen egyedül. A válaszától sírva fakadtam…”
Márk rokonai nem hívják meg a gyerekeimet sehova.
Márkkal körülbelül hat éve járunk. Egy éve jegyesek vagyunk, de egyelőre nem élünk együtt. Komolyan veszem ezt a kapcsolatot, elvégre egy év múlva polgári esküvőnk lesz… Hivatalosan akkor leszünk egy család.
Néha azonban az az érzésem, hogy Márk rokonai nem túl udvariasan viselkednek velem szemben. Egyrészt mindenki pontosan tudja, hogy van két gyerekem, másrészt úgy viselkednek, mintha nem is léteznének.
Egyfajta kalapács és üllő között vagyok. Nem akarok vitatkozni Márkkal, de azt sem szeretném, ha a gyerekeimet elutasítanák a családjában.
Ők már gyakorlatilag tinédzserek, és már jól tudják, hogy a párom családja nem tiszteli őket. Agata 21 éves, a fiatalabb Maciek pedig 19 éves. Agata szombaton és vasárnap nem dolgozik, Maciek idén tavasszal érettségizett, és egyelőre nem akar egyetemre menni.
A gyerekek még mindig velem élnek, és soha nem szerepelnek Mark családi partijainak meghívóin. Idén pedig már volt egy esküvőnk, egy keresztelőnk, és nemrég a leendő apósomék ünnepelték a 40. házassági évfordulójukat… és ők is csak Markot és engem hívtak meg (ebben a sorrendben). A gyerekek pedig nem.
Szomorú voltam emiatt… de Marek kinevetett.
Az igazat megvallva, ez fájt nekem… nem értem ezt az igazságtalanságot. Bármelyik percben lehetünk egy közeli család, és ők úgy viselkednek, mintha Agata és Maciek nem is léteznének. Ennek nem így kellene lennie.
Nemrég nem bírtam ki, és azt mondtam a vőlegényemnek, hogy ha el akar menni az apósomékhoz, menjen egyedül… Inkább maradok itthon, minthogy csillogjon a szemem, hogy jól érzem magam, és tényleg megbántva érzem magam.
Arra azonban nem számítottam, hogy Marek így reagál! És ez a legrosszabb az egészben. Azt mondta, hogy biztos megőrültem, és megríkatott… Nem viccelek, ha még a leendő férjem is ki akarja hagyni a gyerekeimet, akkor ez nyilván nem így kellene, hogy legyen! Hogyan lehet ezt megoldani?
