Nagyon szerettem a menyemet. Jó volt a kapcsolatunk. Békésen éltünk, botrányok, konfliktusok nélkül. Néha voltak veszekedések, de minden gyorsan elmúlt. Amikor terhes lett, elvesztettem a fejem a boldogságtól.
Most már a kilencedik hónapban van. Fiúnk lesz. A fiam nagyon örült, mindig is arról álmodott, hogy fia lesz. És büszkén mondta, hogy a fiát az apja után fogja elnevezni. Nálunk az a szokás, hogy a fiúkat a nagyapjuk után nevezzük el. És akkor kezdődött. A menyem jelenetet rendezett, mondván, hogy ez az ő gyereke, és ő már kiválasztotta a nevet.
Elhatároztam, hogy beszélek vele, de ő azt mondta, hogy már döntött. Ő és a férje összevesztek, és a menyem azt mondta, hogy elhagyja a sarki házat, és a szüleivel fog élni. A fiam már nagyon jó férje a feleségének. Ilyen férfiról csak álmodni lehet. De a felesége nem értékeli a szorgalmát.
Ő csak magát szereti. Önző. Hallgathatott volna a férje kedvéért, de nem tette. Naha bna naha ba. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez családi hagyomány, de nem lehetett meggyőzni.
Meglepődtem azonban, amikor a menyem azt mondta, hogy ő és a fiam már eldöntötték, hogy mi lesz a fiú neve. Általában felnőttek, és maguk döntenek.
Ők a gyerek szülei, és hagyják, hogy ők döntsenek maguk, de ez is a mi unokánk, ő a családunk folytatása. Néhány nappal később ismét felmerült az unoka elnevezésének kérdése. De a menyem elég durván közölte velem, hogy ne szóljak bele a fiam családi életébe. Ez sokként ért.
Én neveltem fel a fiamat, én tartottam ébren éjszakánként, és most meg azt mondja, hogy ne avatkozzak bele a családi életükbe? Kérem, mondja meg, mit tegyek? Nem tudom, mit tegyek.
