Amikor 10 éves voltam, apám másodszor ment férjhez. A mostohaanyám hamar teherbe esett, és megszülte apám fiát. Ingyen bébiszitter, konyhai kisegítő és takarító lettem egy személyben.
A család úgy hívott, hogy „Hé, te”. Olyan ruhákat hordtam, amelyek már régóta túl kicsik voltak nekem, és a bátyám minden második nap új játékokat kapott. Amikor ő felnőtt, megfosztottak a személyes teremtől: Engem a konyhába költöztettek, a bátyám pedig megkapta a szobámat.
Talán az egyetlen dolog, amiért hálás vagyok apámnak, hogy azonnal véget vetett a mostohaanyám minden verési kísérletének. De az erkölcsi megaláztatást nem tiltotta meg. Minden nap azt hallottam, hogy csúnya vagyok – senkinek sem kellek, és hogy ostoba vagyok – soha nem fogok tanulni, és takarítóként fogok dolgozni.
A mostohaanyám minden nap azt mondta nekem, hogy csak a tizennyolcadik születésnapomig tűrnek meg ebben a házban, és a születésnapomon kidob az utcára.
Minden vakációmat a nagymamám házában töltöttem. Ő is úgy tekintett rám, mint a család „fekete bárányára”. Megátkozta azt a napot, amikor a fia feleségül vette anyámat, és örült, hogy anyám meghalt.
Hat hónappal a 18. születésnapom előtt hallottam egy beszélgetést apám és mostohaanyám között, és minden értelmet nyert számomra. A mostohaanyám azt mondta, hogy soha nem fogok beleegyezni, apám pedig biztosította, hogy meg fog győzni, hogy írjam át neki a lakást, és nincs miért aggódni.
Nos, tévedett. A mostohaanyámnak valóban volt miért aggódnia. Már nem zavart a nyaggatásuk és az öcsém bökdösése.
Régebben rettegtem a nagykorúságomtól, de most már alig vártam. A születésnapi bulimon mindenki ott volt, aki érintett: apám és mostohaanyám, a nagymamám és a mostohaanyám szülei. Nyolc év után az első tea és torta parti után azt mondták, hogy készülődjek. Amikor megkérdeztem, hová megyek, a nagymamám azt válaszolta:
– Ma már felnőtt vagy. Mától kezdve te vagy a felelős a saját tetteidért. Ma van az a nap is, amikor megköszönsz mindent, amit a családodért tettek. Most apáddal elmész a közjegyzőhöz, és átadod neki a lakást. Ezt a lakást édesanyádtól örökölted, de nem így kellett volna lennie. Megígérte, hogy átírja a fiamnak, de neked adta. De most megteszed a kötelességedet, készülj fel.
Olyan ünnepélyes volt az arcuk, hogy alig bírtam visszafojtani a nevetésemet.
– Igen, nagymama. Meg fogom köszönni a családomnak mindazt, amit értem tettek. Hálából nem dobom ki őket ma, de adok nekik egy hetet, hogy összepakoljanak. Lejárt az idő.
Ó, hogy mi kezdődött. Megvádoltak, hogy hálátlan vagyok, a mostohaanyám azt kiabálta, hogy kígyót nevelt, apám pedig pofon vágott. A mostohaanyám szülei elkezdték mondani, hogy figyelmeztették őt a mások gyerekeinek hálátlanságára. Nagyanyám az ajtót becsapva távozott.
Elköltöztek. Beköltöztek a nagyanyámhoz.
Néhány nappal később apám jött. Adott egy papírt, azt mondta, hogy mivel nem adtam fel a lakást, ki kell fizetnem ezt a tartozást, és elment. Volt ott egy bizonyos összeg.
Mi a helyzet azzal, hogy a szülők kötelesek eltartani a kiskorú gyermekeiket? Úgy látszik, apámat ez egyáltalán nem érdekelte. Munkát vállaltam, és az elmúlt hat hónapban minden hónapban a fizetésem egyharmadát adtam apámnak, hogy kifizessem ezt a tartozást.
Körülbelül hét-nyolc évembe fog telni, mire visszafizetem. De akkor teljesen szabad leszek.
